Először a köd tűnt fel. Minden este, ugyanabban az órában, valahonnan a tenger felől kúszott be a városba, sűrűn, hangtalanul, mintha valamit próbálna elrejteni, nem csupán az utcákat, de az emlékeket is. A régi mondások szerint védelem volt—egy természetes pajzs a szigetre leselkedő veszélyek ellen. De mostanában úgy éreztem, nem véd, inkább börtönbe zár.
Néha, amikor az őszi fények utolsó szikrái eltűnnek a háztetők mögött, és a játszadozó gyerekek sietve húzzák be maguk után az ajtót, én csak állok az ablaknál, és figyelem, ahogy a világ színeit elnyeli a fehérség. Nem tudom pontosan, mikor kezdődött a bizsergés a bőröm alatt, amikor a teáscsésze melege már nem adott biztonságot, és a sakkbábuk is idegennek tűntek a kezem alatt.
Azt mondják, a világ egyszerű, ha elfogadod a szabályait. De mi van, ha minden, amit valódinak hittél, csak a virág pora, amely lassan mindent feledtet veled
Van valami ellenálhatatlan az őszi délutánok sakkjátszmáiban, ami nem enged el. Megfog, magávalhúz és a mélyben is tart. Mintha maga a játék hívogatna fehér-fekete bábuival. Egyre csak csalogat közelebb.
Egy gyömbérbögre teát szorongatok a kezemben egy kis melegség reményében, a gőzt nézem, ahogy felszáll a bögre szélléről, majd eltűnik, akár csak az idő. Várom, hogy Rylan lépjen. Igazából teljesen mindegy, mit lép. Két lépésből mindenképpen le tudom ütni a királyát. Csak az időt húzza. Egy frusztrált morgás szerű hang szalad ki a száján. Gyakorlatilag a földre söpri az egész táblát, majd idegesen a hajába túr, ahogy a bábuk nagy cörömpöléssel a földre hullanak.
-Nem hiszem el, hogy már megint nyertél! Én voltam a legjobb sakkjátékos egész Nyistrán szerte! Csaltál, arra mérget veszek. - Mormogja, mire én csak kuncogok. - Ne kuncogj! Visszavágót követelek! -csattan fel, mire én nagyot sóhajtok.
- – Ez lesz a 7. "visszavágód" – válaszolom unottan. -Nem unod még? Én már eléggé.
Válaszul egy szemforgatást kapok, aztán elkezdi újra felpakolni a bábukat a táblára. Nagyot kortyolok a gyömbérteámból, és kinézek az ablakon a tengerre. Őszi napfény játszik az öböl hullámain, megvilágítva azokat. Sokszor gondolkodtam már azon, mi lehet a tengeren túl. Azt mondják az idősebb tengerészek és kereskedők, hogy vízi sárkányok uralják a tengereket; egyesek szentül állítják, hogy láttak, esetenként hallottak csillogó pikkelyű, sikamlós testű sziréneket énekelni csodálatos hanggal, amit ember nem utánozhat, de igazából senki sem tudja biztosan, hogy mit rejt az a hatalmas víztömeg.
Rápillantok az órára. Fél óra tilalomig. Felállok.
-Ne haragudj, Rylan, de meg kell keresnem Lonant. Atlas megkért, hogy küldjem be hozzá valamiért a könyvtárba, még a tilalom kezdete előtt.-egy kurta biccentést kapok válaszul. Még mindig a bábukat rakosgatja. Megfordulok és az öreg tölgyfajtó felé sétálok. Amint kilépek, a legjobb barátom utánam szól. Szőke haját kócosra fújta a szél, ahogy egy apró vízgömbbel játszik az ujjai között, amit a vízmágiája segítségével kreált.
-Érj haza tilalom elött, nehogy elkeveredj nekem!
Én csak jót mosolygok rajta. Mindketten tudjuk, hogy úgyis hazaérek, a palota ugyanis csak öt percre van innen gyalog. Táskámat a vállamra csapva sétálok az alkonyatban, élvezve a lenyugvó nap sugarait. A cipőm talpa minden egyes lépésnél kopog a kopogókővel kirakott utcán. Két sirály repül el felettem, vidáman játszadozva úsznak a meleg szélben. Elhalad mellettem két gyerek, egy bőrlabdát kergetve, mikor mellém érnek, mindketten fejet hajtanak, majd újra a labda után fordulnak, és azt kergetve eltűnnek a sarkon. Megcsóválom a fejemet és egy kis mosollyal a számon folytatom nagyjából tíz perces utam a könyvtár felé.
A könyvtár a város legrégibb épületei közé sorolható, ha nem a legrégibb. Erősen díszített, ókori mintákkal telefaragott oszlopai úgy nyújtózkodnak az ég felé, mint egy óriásfa ágai, boltíves verandái akár egy pagoda. A hatalmat tölgyfaajtó a bejáratnál igazi rejtély, telis-tele kacskaringós,ősi betűkkel, képekkel valamiféle isten szobráról, ami körül emberek csoportjai térdelnek magasba emelt karokkal, az eget kémlelve. Az ajtó legszembetűnőbb eleme azonban nem a titokzatos isten, hanem a kristályokból kirakott mozaikszem, ami úgy réved a semmibe, mintha sokkal többet tudna, mint az emberek, mintha titkok ezreit őrizné, amit nem oszthat meg soha.
Mikor belököm a nehéz faajtót a vállammal, az ismerős szélcsengő hangja tölti be a teret. Időm nagyrészét itt töltöm Atlas társaságában, így a könyvtárat joggal a második otthonomnak hívhatom. Biccentek Diablonak, a papagájnak, aki a kalitkájából okos szemeivel pislog vissza rám, mint mindig. Elcsenek pár sütit az asztalról, ami a vendégeknek van kirakva, majd azt majszolva felsétálok a lépcsőn, fel egészen az irodákig.
Kopogok az ajtón, mielőtt belépnék Atlas irodájába nagyot szippantva a régi könyvek illatából. Az idős elf a könyveket rendezgeti, mint mindig. Mikor hallja az ajtó nyilódását, felém néz, integet, de nem szól egy szót sem. Hogy őszinte legyek, még sosem hallottam beszélni, olvasni és írni, viszont annál többet láttam. Szenvedélyes könyvgyűjtő, aki bármit megad egy régi, első kiadású pergamentekercsért. Egész életét a könyvtárban élte le, és valószínűleg itt is fog meghalni, úgy mint az apja és annak az apja is.
-Nem találtam meg Lonant, ne haragudj, Atlas. Ígérem, holnap az lesz az első dolgom, hogy beküldöm hozzád.- mondom neki a lehető leghalkabban, mire csak egy korholó pillantást mér rám, mielőtt visszafordulna a könyveit pakolászni.
Végül megáll, felém fordul egy csomaggal a kezében, én pedig csodálkozva nézem, ahogy felém sétál mankójára támaszkodva. Fehér haja vízesésként hullik vállára. Mindig csodáltam hosszú hajáért, amit évek óta nem vágott le, viszont gyönyörűen rendben tart. Mikor leteszi a csomagot elém az asztalra, kíváncsian nézek fel rá, de ő csak egy szelíd mosollyal az arcán továbbsétál.
Felemelem a dobozt, majd óvatosan lefejtem róla a papírt. Egy sárkányos könyvjelző csúszik ki a könyv lapjai közül, ami be volt csomagolva. Elég régi lehet, mert a pergamen egészen megsárgult, és helyenként el is szakadt. Felveszem a könyvjelzőt, belelapozok a könyvbe. Az utolsó lapok hiányoznak. A fedlapban egy kis rész ki van szedve, benne egy kisebb ékszerdobozzal. Kihalászom az ékszerdobozt, és kinyitom, míg a könyvet félreteszem az asztalra.
Benne egy apró, kígyó alakú gyűrűt találok, zöld ékkövekkel kirakva, ami tökéletesen rácsúszik az ujjamra. Magasra emelem a kezem, hogy a fényben is meg tudjam szemlélni.
Merengésemből egy éles sípszó riaszt fel. Tizenöt perc és kezdődik a tilalom. Gyorsan belecsúsztatom a könyvet a táskámba, a gyűrű az ujjamon, biztonságban van. Kipakolom a levest és a rizst az asztalra Atlasnak, majd sietősen lekocogok a lépcsőn, kishíján fellökve egy takarító tündért.
- – Bocsánat! – Kiáltok vissza a vállam felett, miközben az ajtót nyitom.
Végigfutok az utcán, és éppen akkor fordulok be a sarkon, amikor a nap utolsó sugarai lebuknak a tenger horizontja mögött.
Lonan már vár rám, karba font kézzel áll a kapuban. Mikor odaérek, hozza kifulladva az arca keménysége egyáltalán nem változik.
- – Mit mondtam neked, hogy mit ne csinálj?! - Förmed rám legjobb parancsnoki hangján, mire csak pislogok.
- – Szerintem hazaértem még a tilalom előtt, vagy nem? – kérdezem, mire arca megkeménykedik.
- Egy perccel később értél volna a kapuhoz, és ki tudja, mi történt volna! A köd mindent ellep!-hangja élesen viszhangzik az üres utcákon. Nagyot sóhajtok. Ahogy a város felé fordulok és csendben nézem, ahogy a köd szépen lassan mindent körbeölel. A szabály egyszerű. Aki nem ér haza a tilalom kezdete előtt, az elveszik a ködben és soha többet nem látja a világot. Ezért fontos, hogy betartsuk a szabályokat... Igaz?