Oldalra fordítom a fejem, hogy jobban lássam a férfit magam mögött, de maszk fedi arcát, így jégkék szemein és egy pár rakoncátlan éjekete hajincsen kívül, amik kikandikálnak a maszkja alól a homlokánál, nem látok az arcából semmit. Ráteszem a kezem az ő kezére, hogy lefejtsem ujjait a számról, de ő nem enged el, így kénytelen vagyok ráhagyni és hagyni, hogy elrángasson a sötét utcán. A szívem végig a torkomba dobog, mint egy kalapács, ahogy végigfutunk az utcán. Ő sokkal gyorsabb, mint én. Hosszú lábaival sokkal nagyobbakat lép, de a sok edzésnek hála valahogy sikerül lépést tartani vele. Annyiszor fordulunk be sarkokon és futunk végig számomra ismeretlen utcákon, hogy a végén teljesen elvesztem a fonalat, és azt sem tudom, hogy a városnak melyik részén vagyunk. Amikor felfut egy dombra és eltűnünk az erdőben, akkor végre elengedi a karom, de nem lassít a tempóján. Látszik, hogy sokkal jobban ismeri az erdőt, mint én, hiába jártam itt ezerszer, és az is tiszta sor, hogy sokkal jobban tájékozódik a sötétben, mint én. Még az is kész csoda, hogy nem buktam orra az aljnövényzetben a nagy sietségben.
Vagy tíz perc futás után kiérünk egy tisztásra. A tusztás közepén áll egy ház, a holdfény tökéletes árnyékokkal fedi, nem is lenne kivehető, ha az ablakban nem világítana fény. Lovak legelnek vagy alszanak szabadon a legelőn, rólunk tudomást sem véve, ahogy elhaladunk mellettük. Az elöttem lépkedő férfi hátát bámulom.
-Legalább azt mond meg, miért rángattál végig a fél városon? És amúgy is mi ez a maszkos cucc? Mondj már valamit, basszus! A hangom olyan, mint egy rikácsoló hollóé, ami megfázott, ahogy beszélek, mire csak egy morgást kapok válaszul.
Hát, ez nagyszerű. Itt vagyok a semmi közepén egy maszkos alakkal, aki tíz percig rángatott maga után mint egy zsák krumplit, és még arra sem hajlandó, hogy válaszra méltasson.
A férfi egy határozott mozdulattal belöki az ajtót. Egy kisebb fajta kocsmába. Férfiak mindenhol vannak, akik isznak a pultnál, vannak, akik táncolnak, kártyáznak, a tömény cigaretta, alkohol és izzadság furcsa keveréke márja a torkomat, basszus végigdübörög rajtam, mint száguldó vonat, megrázva a lelkemet. Megpróbálok nem elesni a harcosok tengerében, miközben a Mr. Mistery – ahogy magamban elneveztem – végigrángat a helyiségen. Forog velem a világ, szédülök és hányingerem van.
Ahogy tovább halad, az emberek szétszélednek elötte. Nyilván tisztelik – vagy félnek tőle. Ahogy eléri a szoba tulsó oldalát, kinyit egy ajtót és a szó szoros értelmében belök rajta, mielőtt követne. Mikor az ajtó becsukódik mögötte, és a zaj valamelyest tompul, fellélegzek, de megkönnyebbülésem nem túl hosszú életű, ugyanis amikor megfordulok, és négy hasonló maszkot viselő fiúval találom szembejöttet magam. A maszkjaik haszonlóak, ám mégis különböznek. Mindegyik fekete és valamilyen fából készült, hasonló alakkal, ám a mintázása mindegyiknek más. Ahogy a mögöttem levő férfi elfoglalja helyét a másik négy mellett, a gyomrom görcsbe rándul. Öt maszk,öt érzelem. Megvetés, Undor, Szerelem, Zavar, Büszkeség. Egy üres maszk fekszik az asztalfőn, gazda nélkül, szék mögötte a harag jelképeivel. Egy üres hely.
Oldalra döntöm a fejem, figyelem a környezetem. Egy hirtelen haraghullám lesz urrá rajtam. Hogy mernek idráncigálni egy szó nélkül, hogy utána csak bámuljanak?! Összefonom karomat a mellkasom elött, felvonom bal szemöldököm.
- – Valaki lenne oly szíves és elmagyarázná, hogy mi az isten szerelméért ráncigáltatok ide?! – Érzem, ahogy hangom minden egyes kiejtett szóval emelkedik, és komoly erőfeszítésembe kerül, hogy ne szúrjam le az elöttem ülőket és sétáljak el. Válaszul makacs hallgatást kapok. Várok még pár másodpercet, majd hátat fordítok nekik.- Akkor én mentem.
Megfordulok és az ajtó felé sétálok. Lehet, hogy türelmetlen vagyok, de most vannak annál fontosabb problémáim is, mint négy fiú, akik maszkos elrablósdit szeretnék játszani. A kezem már a kilincsen van, amikor megérzem a jelenlétét magam mögött, fölém tornyosulva. Időm sincs reagálni, ahogy megragadja a csuklót, majd maga felé ránt. A kezem magától lendül, mielőtt visszafoghatnám magam, a pofonegyszerű csattanással viszhangzik a teremben. Egy másodpercig semmi sem történik. Az eddig alapból néma fiúk mindegyike kővé dermed. A maszk egy hangos csattanás kíséretében a földnek csapódik. Nem törik el, még meg sem reped. Az elöttem álló majdnem fekete szeme úgy szegeződik rám, mintha skorpiót látna. Nem szól egy szót sem; szorítása a karomon se enged, se nem erősödik. Rá kell jönnöm, hogy idegesítően jóképű.
Egy örökkévalóságnak tűnő perc telik el, amíg felegyenesedik és lenéz rám. Arany haja a szemébe hullik, majd mintha vidámságot látnék megcsillanni a szemében, amit nem is nagyon igyekszik eltakarni. Hangja vidám, ahogy a többiekhez fordul.
-Igen. Ő egyértelműen a Tanács tagja.- Visszafordul hozzám. Isten hozott a Tanácsban, Harag. Foglalj helyet.
Meg se várja, míg reagálok, csak az üres szék felé terel. A többiek egyenként leveszik a maszkjaikat, felfedve arcukat. Csodálkozva kell ráeszmélnem, hogy nagyjából velem egyidős.Van egy fiatalabb fiú, a félelem maszkját szorongatva vékony ujjaival, míg a fiú, akit pofon csaptam, jóval – három–négy évvel – idősebb nálam. Mindegyik arc a maszkjaikkal azonos érzelmet tükröz. Kihuzza az asztalfőn lévő széket, és belelök, kényszerítve, hogy üljek le. Egy másodperc csend ismét, majd mindenki egyszerre kezd el beszélni. A hangzavar már-már elviselhetetlen. Fel kell emelnem a hangom, hogy felkeltsem a figyelmüket.
- – Valaki magyarázza már el, mi folyik itt! – Csattanok fel, mire mindenki felém fordul. A férfi akit arcon csaptam felsóhajt, majd belekezd:
- – Isten hozott a Tanácsban. A tanács egy szervezet. Vadászok, akik érzelmekkel táplálkoznak. Mi vagyunk az egyedüli teremtmények, akikre nincs hatással a "Halálos Éjárány" hatása. - – Mielőtt megkérdezhetném, mi az? – folytatja. – Az egy növény, ami elaltatja a város lakóit és felkelti a rég eltemetett átkokat, rontásokat és pusztítást hoz minden élőlényre, aki érinti vagy belélegzi, borzalmas kórokat szabadítva egész Arcenre. A köd, amit te látsz, jobban mondva, ami miatt nem látsz, az az Éjárny pollenje. Azért alszik el a palota minden éjjel, azért zárják be az ablakokat és az egész várost éjjelre, hogy ne tudódjon ki a titkuk. Asaemon... a mi világunkban nincsenek sárkányok, már régen kihaltak, de a tűz itt maradt, ami életben tart, és illúzióba ringat. A meséket, amiket az idősek a kikötőben terjesztenek, mindet csak kitalálták. Nincs tenger, nincsenek szigetek. Az egész egy hazugság.